A szabadság nehéz téma. Pontosabban: nem könnyű beszélni róla üres általánosságok vagy pátoszos frázispufogtatás nélkül. Gary Ross 1998-as filmje, a Pleasantville elkerüli a kliséket; épp ez adja különlegességét.

Gondosan felépített meséje a székbe szögezi és magával sodorja a nézőt. Csak fokozatosan ébredünk rá, hogy a könnyed vígjáték ürügyén itt tulajdonképpen az egyéni szabadság mindenkit foglalkoztató alapkérdéseiről szóló példabeszédet látunk.

Szabadság nélkül, fekete-fehérben

A sztori. Két kamasz 40 évet repül vissza az időben – műfaj: fantasy! -, és hirtelen főszereplőként egy fekete-fehér tv-sorozatban találja magát. Az 1958-as sitcom egy Pleasantville nevű városkában (szabadon kb. Kellemesfalva) játszódik, ahol minden tökéletes, szép és jó.

Mindenki illedelmes, jólfésült és boldog. Az élet sima és problémamentes, a hőmérséklet éjjel-nappal 21 fok, soha nem esik az eső, a tűzoltók munkája pedig kimerül abban – hiszen tűz sincs soha –, hogy nyugdíjas nénikék eltévedt macskáit szedegetik le a fákról.

Ebbe a steril világba robban bele David és Jennifer. A lány lefekszik a kosárcsapat sztárjával, ami a szexet hírből sem ismerő kisvárost fenekestül felforgatja. A fiú az élmény hatására a fekete-fehér világban egyedüliként elkezd színeket látni. Amikor a csapattársainak is elmeséli a történteket, követik példáját, és lassan elindul a „színes” forradalom.

Mindenki mástól lesz „színes”. Van, aki a szextől, mások a szerelemtől, de olyan is van, aki elkezd festeni, és ettől színesedik ki számára a világ. A fekete-fehér környezetben színesek lesznek – és színeket látnak – attól fogva, hogy megtalálták igazi önmagukat.

Ekkor a konzervatív, „fekete-fehér” hívők ellentámadásba lendülnek. Törvényen kívül helyezik a „színeseket”, de a mindent eldöntő bírósági tárgyaláson a lázadók kerekednek felül. Amikor végül kimennek a tárgyalóteremből, azt látják, hogy odakint minden visszanyerte eredeti színét; a fekete-fehér világ megszűnt létezni.

Komfortzóna vagy szabadság?

A filmet látva déja vu érzésem volt. Életemben először nyugaton északon voltam; 1986-ban 3 hónapot töltöttem Skandináviában. Amikor hazajöttem, hetekig az volt az érzésem, hogy egy fekete-fehér filmbe kerültem; a kinti színekhez képest itthon minden szürkének látszott.

A színek a filmben persze csupán metaforaként szolgálnak. A Pleasantville a változásról szól, amelynek ellenzői mindig is körömszakadtáig ragaszkodtak a megszokott fekete-fehér világhoz.

Az emberiség történelme folyamatos küzdelem a konzervatív konformisták és a „színeket látó” reformerek között. Luther és X. Leó, a Szent Szövetség és az 1848-as forradalmak, akadémikus festészet és impresszionizmus, iskolai oktatás és lifetime learning, nyomtatott könyv és e-book; a példákat vég nélkül lehetne sorolni.

A változások kerékkötői mindent bevetnek, hogy meggátolják a „színes világ” térnyerését: könyvégetést, cenzúrát, numerus clausust, a személyes szabadság korlátozását, vagy bármi mást, amiről úgy gondolják, hogy az eredményhez vezet. A cél szentesíti az eszközt.

A változások megakadályozása azonban nem jó stratégia. Egyrészt mert a diktátorok korán halnak, másrészt mert a visszatérés a komfortzóna hamis biztonságába csak átmeneti megoldás, mert világunkban nincsen biztonság, csak lehetőség. A hajó a kikötőben biztonságban van, de a hajót nem erre tervezték.

Három Oscar-jelölés

A film fő erőssége maga az alapötlet. A színészi játék és a rendezés tisztes iparosmunka, annak viszont kiváló. Tobey Maguire jól hozza a kisfiús, rácsodálkozós mosolyokat, Reese Witherspoon a kamaszosan bájos hisztiket, Gary Ross pedig biztos kézzel vezeti rendezőként a csapatot.

Lenyűgöző látni, ahogy a fekete-fehér filmből fokozatosan színes lesz; a digitális technika csodákra képes. Nem véletlen, hogy a három Oscar-jelölést a díszlet, a jelmez és a zene kapta (egyik sem nyert végül).

A film a www.rottentomatoes.com lapon 86%-os (kritikusok) és 73%-os (nézők) értékelést kapott, a www.port.hu portálon pedig 8,5-as osztályzatot ért el a tízes skálán.

Pozitív Mozi-izom értékelés:

Inspiráció: 10/10

Színészi játék: 7/10

Rendezés: 8/10

Forgatókönyv: 10/10

Végső verdikt: 8,7

————————————————————————————————————————————

Volt egyszer egy vidéki fiú, akinek volt egy álma, hogy nem akar „fekete-fehérben” élni. Otthagyta ezért – egyetemi diplomái ellenére – a vállalati karriert, hogy minden családi ellenkezés és neheztelés dacára „színesben” élje az életét. Jól ismerem, mert ez a fiú én magam vagyok.

A Pleasantville sztorija talán ezért is áll annyira közel hozzám. Vannak dolgok, amiknek az értékét nem lehet pénzben kifejezni. Többek között ilyen a szabadság is. Fontos, hogy elvesztésébe ne törődjünk bele, mert ha az egyén szabadságát korlátozzák, akkor előbb-utóbb a nemzet szabadsága is csorbát szenved, és ez aztán visszahat az egyénre is.

A film nekünk ezért talán többet is mond a történelmünk miatt itt, Európa keleti felén, mint egy amerikainak, aki soha nem tapasztalta meg igazán a „fekete-fehérek” diktatúráját. Mert ahogy a film egyik szereplője mondja: „Nagy mázlisták azok, akik színes helyen élhetnek, nem is tudják mennyire.”  Más szóval, ahol szabadság van. Szabadság Technicolorban.