Régi filmek között ritka az olyan, amelyik évtizedeken keresztül megőrzi frissességét, és más korok nézőinek is képes az üzenetét ugyanazzal az intenzitással közvetíteni. A hatvan éve készült, a becsület témáját körbejáró fekete-fehér Délidő ezek közé tartozik.

A Fred Zinnemann rendezte western a bemutatót követő években még nagyon távol volt a ma élvezett kultstátusztól. Nincsenek benne a megszokott kellékek: festői tájak, üldözés, gonosz indiánok, és lövöldözés is csak az utolsó 10 percben. El kell telnie némi időnek, amíg az ember rájön: itt nem egy sablon dirr-durrt, hanem egy vadnyugati környezetbe helyezett lélektani drámát lát.

A film az emberi lét egyik alapkérdését boncolgatja, és ez adja kortalanságát. Jézustól Morus Tamáson át Kossuthig és Nagy Imréig sokan szembesültek azzal a dilemmával, hogy amikor teljesen egyedül maradtunk, akkor is érdemes-e kiállni a becsület nevében hitünkért és elveinkért, vállalva a száműzetést, vagy akár a halált is.

Délidő (High Noon, 1952)

A sztori. A Hadleyville-i rendőrbíró, Will Kane esküvőjét tartja a fiatal kvéker lánnyal, Amy Fowlerrel, amikor hírt kap, hogy a déli vonattal érkezik a kisvárosba Frank Miller, a többszörös gyilkos. A bűnözőt öt évvel korábban Kane juttatta börtönbe, ahonnan amnesztiával szabadult, és most három bandataggal a nagy leszámolásra készül.

Vasárnap délelőtt fél 11 van, és a 85 perces film innen valós időben követi az eseményeket. A rendőrbíró próbál embereket toborozni a küzdelemhez, de – más-más okok miatt – sorban mindenki visszautasítja.

A legfájóbb azonban mégis az, hogy újdonsült felesége is cserben hagyja. Amy összepakol, és kimegy az állomásra, hogy az érkező déli vonattal majd továbbmenjen. A közös szép jövő csak addig volt izgalmas, amíg problémamentesnek ígérkezett.

Végül pontban délben befut a vonat, és eljön a leszámolás ideje. A négy bandita a túlerő tudatában óvatlan, és Kane kettejüket lelövi, de közben ő is megsebesül. Közben a lövöldözést hallva Amyben felébred a becsület és a lelkiismeret, meggondolja magát és visszajön.

Az utolsó pillanatban érkezik, és a meglepetés erejét kihasználva közösen leszámolnak a két másik bandataggal is. Ekkor örvendezve előbújnak a városka addig lapuló polgárai. Kane semmit nem szól, csak ledobja eléjük a jelvényét, a feleségével kocsira szállnak, és elhajtanak a városból.

Becsület vagy megalkuvás?

A film nagy hatásúan ábrázolja azt a megalkuvó viselkedést, ami annyira jellemző az emberek jelentős részére. Hiába teremtett a rendőrbíró nyugalmat és közbiztonságot a városkában a korábbi évek anarchiája helyén, amikor igazán szükség lenne rá, a polgárok kényelmességből és félelemből nem állnak ki mellette a kritikus helyzetben.

Könnyű bátornak lenni, amikor nem kell félni a retorziótól. Kane fél, de nem tehet másképp: belülről érzi a becsület nyomását, hogy maradnia kell, különben utána nem tudna elszámolni a saját lelkiismeretével.

A film kulcsmondatai azok, amikor Amy értetlenkedve megkérdezi az ivó tulajdonosát, az idősebb és tapasztaltabb Helen Ramirezt – Kane korábbi szeretőjét -, hogy miért akar maradni a férje, holott bőven lenne ideje elmenekülni. Ramirez csak ennyit mond: „Ha nem tudja magától, akkor én hiába is magyaráznám.”

Gary Cooper Will Kane szerepében zseniálisan ábrázolja a rendőrbíró belső vívódását a becsület és a gyávaság között. Teljesen megérdemelten az övé a Délidő négy Oscarjából a legjobb főszereplőnek járó díj. A klasszikus szépségű, négy évvel később már monacói hercegné Grace Kelly jól hozza Amy figuráját, de Cooper mellett csak statiszta.

A rendezés ma is ütős, egy pillanatig sem engedi lankadni a figyelmet, ami nagy szó egy több mint félévszázados mozitól. Nem véletlen, hogy a vágás is Oscar-díjat kapott. A film sikeréhez a klasszikus főcímdal is nagyban hozzájárult; itt tudod meghallgatni (Do not forsake me, oh my Darling – Ne hagyj cserben, kedvesem):

[youtube=https://www.youtube.com/watch?v=A4a_1UhwgFU&w=500&h=360]

A western többek között Ronald Reagan, Dwight Eisenhower és Bill Clinton kedvenc filmje volt; a Fehér Házban nagyon gyakran volt műsoron a belső vetítéseken. Egyértelmű az oka: hihetetlen módon képes inspirálni az embert, hogy akár a többség véleményével szemben is kiálljon az általa helyesnek tartott dolgok mellett.

A film a www.rottentomatoes.com lapon 96%-os (kritikusok) és 87%-os (nézők) értékelést , a www.port.hu portálon pedig 9,6-as osztályzatot kapott a tízes skálán.

Pozitív Mozi-izom értékelés:

Inspiráció: 10/10

Színészi játék: 10/10

Rendezés: 10/10

Forgatókönyv: 10/10

Végső verdikt: 10/10

Ez a film egy kincs. Érdemes újra meg újra megnézni, főleg, ha az élet – mint oly gyakran – olyan nehéz választás elé állít bennünket, ahol útmutatásra van szükségünk. Gyönyörű emlékeztető, hogy akkor is a belső hangot kell követnünk, amikor szembe megyünk a többséggel, és senki nem támogat.

A nap végén senki nem lesz veled, amikor szembenézel önmagaddal abban a bizonyos tükörben. Ha akkor tiszta lelkiismerettel azt tudod mondani: „Megtettem, amit meg kellett tennem!”, ahhoz semmilyen más érzés nem hasonlítható. Erről az érzésről szól a Délidő.