A szabadság szent dolog, és ezt valahol mindannyian érezzük. A Rettenthetetlenben Mel Gibson – William Wallace, a skót nemzeti hős szerepében – inkább a kínzást választja, de nem hódol be a megszállóknak. Amikor utolsó erejével üvölti, hogy „Freedooom”, az egyike a leginspirálóbb jeleneteknek, amit valaha filmvászonra álmodtak a szabadságról.

A mindennapokban azonban ez nem ilyen egyszerű. Vannak pillanatok, amikor a szabadság azt kívánja, hogy a halállal nézzünk szembe, és ezek a pillanatok gyomorszorítóan embert próbálóak. Ezért is tiszteli annyira a világ az 1956-os magyar forradalom emlékét, ahol a szabadság védelmében a pesti srácok puszta kézzel szálltak szembe a tankokkal. Szabadság vagy halál.

Mi is történt 1956-ban, és mik voltak az előzmények? 1948 és 1956 között az újkori magyar történelem legsúlyosabb diktatúráját nyögte a nép. A szabadság elveszett, a terror ott volt a mindennapokban, olyan mélységekig, amit ma már elképzelni is nehezen tudunk. Nem éltünk akkor, ezért a kor szabadság nélküli irracionalitását csak filmekből, könyvekből és családi történetekből tudjuk apránként összerakni.

Apám gyakran elmesélte például azt, amikor a nagyapámék háza előtt hajnali háromkor megállt a fekete autó, és két bőrkabátos bekopogtatott az ajtón. Az öreg volt akkoriban a falu tanácselnöke – makacs sváb -, és nem volt hajlandó beszolgáltatáskor teljesen kisöpörtetni az emberekkel a padlást. Ennek elment a híre, és jött az ÁVH kezelni a kérdést.

A bőrkabátosok szó nélkül leültek a konyhában, és kitettek két revolvert az asztalra. A papa erre levette a kredencről a sajátját – akkoriban a tanácselnökök tarthattak fegyvert (kulákveszély!!) -, és odatette a pisztolyt a másik kettő mellé. Aztán csak szótlanul nézték egymást. Szűk negyedóra után a fiúk megunták, összepakoltak, és elmentek. Az öreget soha többet nem zaklatták a padlássöprés miatt.

A Vasfüggöny mögött persze máshol is hasonlóan kemény volt az élet. Az elnyomás ellen és a szabadság visszanyeréséért először a lengyelek keltek fel Poznanban. A Műegyetemen október 23-ára szolidaritási nagygyűlést szerveztek a lengyelek mellett, ami tüntetésbe ment át, és ez nyitotta fel végül a zsilipet. Az évek óta halmozódó elégedetlenség és a szabadság iránti vágy a felszínre tört, és onnan már nem lehetett megállítani az embereket.

Az ÁVH százezres tömeget nem tudott terrorizálni, a hadsereg pedig megtagadta az engedelmességet; a katonák nem voltak hajlandók magyar vért ontani. Az oroszok a szabadság újbóli eltiprására ekkor beküldték a főváros utcáira a harckocsikat.

Nem az történt azonban, amire számítottak. Kemény fegyveres ellenállás fogadta őket, és a tankok rövidesen eltűntek az utcákról. Ez azonban csak időhúzás volt. Eisenhower az elnökválasztásra készült, a Nyugatot pedig lefoglalta a szuezi válság. Magunkra maradtunk.

Hruscsov bonyolult nemzetközi egyeztetések után november 4-én hajnali 4 órakor indította meg a támadást. A Forgószél hadműveletet – 30 ezer katona és 1200 tank bevonásával – személyesen Konyev marsall, a Varsói Szerződés főparancsnoka irányította.

Egy hétig tartott a pesti srácok ellenállása a szabadság védelmében. November 11-én minden fegyver elhallgatott. A város nagy részét szétlőtték, az utcákat kiégett harckocsik, felborított villamosok és méteres törmelék borította.

Összesen 3300 felkelő esett el, javarészt tizen- és huszonéves fiatalok, akik a szabadság kivívására tették fel az életüket. A Time magazin úgy rótta le tiszteletét előttük, hogy 1956-ban A MAGYAR SZABADSÁGHARCOS lett az Év Embere.

Hiába haltak meg? Nem hiszem. Moszkvában megtanulták azt, amit a korábbi évszázadokban annyi hódító: a magyarokat le lehet győzni, de megtörni soha. 1956 után a magyaroknak sok mindent lehetett, ami a környező országok népeinek tiltott volt. Nyugaton ezért lett Magyarország a „legvidámabb barakk”.

Itt a nagy kérdés: ha ma ki kellene mennünk a tankok ellen a szabadság védelmében, megtennénk? Talán igen, talán nem. A „pesti srácok” megtették. Örök hála érte.